Egy kicsi belőlem.

1. fejezet

„ I will change more as time goes by

And get stronger, oh more”

-        Könyörgöm csajok, legyen mára ennyi elég. Lassan az ájulás szélén vagyok. – adott helyzetjelentést magáról barátnőm, miközben folyamatosan levegő után kapkodott.

-        Ezt nem hiszem el… csak annyit árulj el nekem, hogy miért nincs benned soha csak egy csöppnyi kitartás is? Vagy egy cél? Vagy akármi? Tudom jól, hogy neked ez csak egy hobbi, de nekem annál sokkal több. Ha nincs benned valami eltökéltség, akkor inkább hagyd az egészet. Hátráltatsz engem, a csapatot, de legfőképp azokkal szúrsz ki, akik lehet, hogy nálad milliószor többet güriztek, mégsem jutottak be ide, mert te lettél kiválasztva. Pedig nem kizárt, hogy más jobban megérdemelte volna, hogy táncos lehessen a CUBE cégnél, mint te. – mondta el véleményét kimérten Hyuna. A teremben hirtelen síri csend lett, és már csak arra eszmélt föl mindenki, köztük én is, hogy Mei kiszaladt a próbateremből. Míg a többiek a távozott személy után néztek, addig én erősen Hyuna-ra összpontosítottam. Nem haragudtam rá és kioktatni sem akartam, hiszen tudtam, hogy az előbb semmit sem gondolt komolyan, akármennyire is durvának és őszintének hatott. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy a csapat Dancing Queen-je a szokottnál is idegesebb a 2 nap múlva induló turné miatt, hiszen ő fog a legtöbbet szerepelni, mind táncolásban, mind éneklésben. Rendkívül magabiztosnak tűnhet a színpadon, interjúkban, és sok minden másban is, de a nagy igazság az emberek, hogy ennek a lánynak egyáltalán nincs önbizalma. Míg Jihyun vagy Sohyun alig várja, hogy több 10000 ember előtt lépjen fel, addig őt, ezt inkább fesztültté teszi, ami gyakran ilyesfajta kirohanásokhoz vezet. Láttam, ahogy Gayoon a kijárat felé igyekszik, de leintettem.

-        Hagyd, majd én megkeresem.

-        Biztos? Ne segítsünk vagy valami?- kérdezte aggódva.

-        Gayoon-nak igaza van, bárhol lehet. –mondta kétségbeesetten Jiyoon.

-        Lányok, nyugi. Szerintem pontosan tudja, hogy hol van. Hiszen legjobb barátnők. Ismeri őt. Csak hagyjátok, hadd menjen. - nyugtatta higgadtan a többieket Amy. Bólintottam egy aprót és az ajtó felé sétáltam. Ám mielőtt még kiléptem volna rajta, egy aprócska hang szólalt meg a hátam mögül:

-        Kérlek, mondd meg neki, hogy rettentően sajnálom, és, hogy semmit sem gondoltam komolyan… és azt is, hogy este mindenképp jöjjön át.

-        Rendben. – mosolyogtam bíztatóan Hyuna-ra, majd elmentem. Ahogy a hosszú folyosón sétáltam, akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy még így, 2 év után is egy hatalmas labirintusnak látom az egész CUBE épületét. Emlékszem, hogy annak idején, amikor a gimnáziumba pályaválasztás előtt álltam, rögtön, gondolkozás nélkül tudtam, hogy egy Táncművészeti Főiskolába fogok jelentkezni. De nem akármilyenbe, hanem Korea legjobbjába! A szüleim természetesen nem támogattak. Miért is tették volna? Apukám ügyvéd volt, anyukám pedig jogász, nem volt kérdés, hogy nekem is hasonló pályán illett volna a továbbiakban elhelyezkednem. De ezek sosem vonzottak igazán. Abban az időben nem is számíthattam támogatásra. Legalábbis a szüleimtől semmiképp. Szerencsémre akadt olyan is, aki megértett. Ez volt Mei. Ő is hasonló álmokat dédelgetett, mint én. Táncolás minden mennyiségben, egy nagyobb cégnél. Annyi volt a különbég, hogy míg én a JYP-hez akartam mindenáron bejutni ő a CUBE-hoz. De ez természetesen semelyikünket sem akadályozta meg abban, hogy a másikat biztassuk. A lényegesebb eltérés inkább az volt, hogy neki végül sikerült is, nekem pedig nem. Akkor és ott én mélységesen csalódtam magamban és a tánctudásomban. Nagyon el kellett töprengnem azon, hogy egyáltalán akarom-e folytatni, hiszen annyi munkám volt benne. Minden reggelemet tánccal indítottam és minden estémet azzal fejeztem be, de ezek szerint, oda ez kevésnek bizonyult. Még Mei-nél is 1000-szer többet edzettem, mégis neki sikerült. Azt hiszem az a korszakom volt a legnyomasztóbb, amit akkor átéltem. De nem csak nekem. Ha a JYP mást nem is, de egy legjobb barátot mindenképp adott nekem. Ő énekesként akart befutni, az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy ő sem került be. Így már ketten estünk mély önsajnálatba. Legalábbis 2 hétig biztosan nem hallottam magamtól semmi pozitív megnyilvánulást, ami jó színben tüntetett volna fel. Azután valahogy az elveszett szerencsém kezdett visszatalálni hozzám. Mei felhívott, hogy a csapatban, ahol táncol, szükség lenne még 1 emberre, és beajánlott a főnökénél. Kétségbe voltam esve. Az egész nagyon kettős érzés volt.  Egyrészt megnyugtatott az a tudat, hogy lehet bármilyen rossz is a helyzetem, a barátnőm mindig ott lesz mellettem. Másrészről viszont nem éreztem, hogy megérdemelném. Hiszen az én álmom nem a CUBE volt, és, az egész bejutásom igazából csak egy nagy adag protekció lett volna. Mindezt elmeséltem a legjobb barátomnak is, aki csak annyit mondott, hogy próbáljam meg, és ha tényleg kellek nekik, utána csak arra törekedjek, hogy a legjobb legyek. Azt hiszem, ezt meg is valósítottam. Rögtön a bekerülésem után, mindenkinél többet adtam bele a táncba és nagyon lassan, de biztosan a legjobbá tornáztam fel magam. Az érzelmeim remekül tükröződtek a mozgásomon és mozdulataimon keresztül illetve, valahogy a zenét is sokkal jobban magaménak éreztem. A lányok erre csak azt mondták, hogy egy igazi dög bújt el bennem. Bár ők nem sejtették, én igazából szükségszerűnek tartottam, hogy a legjobb formámat nyújtsam. Mindenkinek tartoztam ennyivel. Főleg azoknak, akiknek miattam nem sikerült. Meg akartam mutatni, hogy igenis megérdemlem, hogy ma itt lehessek, ahol vagyok. Később kiderült, hogy énekes barátom is adott magának még egy esélyt, de ezúttal ott próbálkozott, ahol én is. A sok munka pedig meghozta a gyümölcsét. Bekerült egy bandába, ami valószínűleg ma már a legnépszerűbb fiúcsapat a CUBE-nál és én ennek őszintén örülök. Persze a BTOB is nagy sikernek örvend. Ahogy így röpke 5 perc alatt visszapörgettem az „időt”, tudatosult bennem, hogy én nagyon szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, hogy végül itt értem célba, és szerencsés vagyok azért is, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket már bátran nevezhetek a második családomnak, és tudom róluk, hogy semmi pénzért nem adnának oda másnak. De én sem őket.

-        Úgy látom, hogy valamiben nagyon erősen elmélyedtél. – egy pillanatra az egész testem összerezzent, majd a meglepetésszerűen ért hang irányába fordultam, és a világ legédesebb személyével találtam szemben magam. Szinte éreztem, ahogy az arcom el kezd égni.

-        Valójában Mei-t keresem. Na és te… te mit keresel itt?- kérdeztem zavartan.

-        Látod azt? – mutatott a tőlem jobb oldalon lévő ajtó irányába, amire nagy nyomtatott betűkkel csak ennyi volt írva: BEAST.

-        Igen.

-        Nos mivel én a Beast tagja vagyok, és itt az öltözőm, gondoltam bemegyek. Remélem, megengeded. – próbált gúnyos lenni, de közben aranyosan mosolygott rám.

-        Nagyon vicces. – néztem rá morcosan, de arcvonásaim rögtön megenyhültek, amint megéreztem parfümjének bódító illatát. Ez a fiú annyira tökéletes.

-        Amúgy a próbateremben van.

-        Kicsoda?

-        Hát Mei. – neveti el magát.

-        Mármint a tiétekben?

-        Aha.

-        Ezt nem értem. Sosem oda szokott menni, hogyha szomorú. - töprengtem.

-        Tényleg nem tűnt túl vidámnak. Talán történt valami?

-        Hosszú. Ne haragudj. Szia.– hagytam ott, majd sietősen a Beast próbaterme felé vettem az irányt.